Ellenségem az apám
A történet bármennyire is hihetetlen, de lényegében igaz, mégis csak sztoriként írom meg, egyelőre név nélkül. Ez a cím is megállná helyét: a legborzalmasabb apa.
Úgy három éves lehettem, a húgom pedig egy éves, amikor apám, név szerint………………… az egyik nap váratlanul összecsomagolt és lelépett, elment. Váratlanul - úgy értve, hogy voltak feszültségek, de apám, a maga gerinctelen stílusához (most már tudom, hogy ez a stílusa, persze kegyetlenséggel kiegészítve), híven, nem merte elmondani, hogy komoly problémái vannak, és persze arról is hallgatott, hogy már egy éve csalja az anyámat. Jól emlékszem a törésre, amit bennem, mint hároméves, de már emlékező, gondolkodó kisemberben ez az eltűnés kialakított. Hiányzott az apám, de az őszinte kis lelkem inkább megzavarodott, olyasmit éreztem, mint amikor egy értehetetlen ködös hideg labirintusba botorkál az ember. Pontosabban nem ember, csak egy gyermek.
Korábban apám mindig is velem, velünk élt, normális családként éltünk, bár anyámmal jogilag élettársi kapcsolatban voltak, viszont már kábé tíz éve együtt éltek. Apám akkor még elfogadott minket, szeretett, legalábbis úgy tett, mintha szeretne. Én is szerettem őt, ő volt az apa, a hős, a példakép. Egyértelműen az ő gyerekei voltunk és akart is minket.
Persze én ezeket akkor, háromévesként nem az eszemmel, inkább a lelkemmel fogtam fel: egy békés örömteli családi hangulat tört össze reccsenve.
De ez a törés semmi nem volt, ahhoz képest, amit később átéltem. Ugyanis vagy fél évig apám még heti egy-két alkalommal kelletlenül ugyan, de amolyan vasárnapi szülőként tartotta a kapcsolatot.
Azután viszont teljesen eltűnt az életemből, életünkből, ez már nem reccsent, csak csendben fájt, de nagyon. Eltűnt, bár továbbra is Budapesten élt, sőt tőlünk, tízpercnyire volt a munkahelye. Műveletlennek sem mondanám, mert egy főiskolán volt rendszergazda és tanár.
És valójában itt válik a történet különlegessé, innen számíthatjuk apám teljes lealjasodását. Bár utána még erre is rátett egy lapáttal, de most maradjunk ennél a fordulatnál. De miért is különleges?
Olyan van, hogy elválnak a szülők és az apa „vasárnapi szülőként” - mondjuk úgy, hogy csak részlegesen tartja a kapcsolatot. Általában ekkor, a probléma inkább, az, hogy az apa igyekszik nagyobb befolyást szerezni a gyermeke felett, mint amennyit az anya jónak lát, vagy amire képes.
Olyan is van, hogy egy apa valóban nem akarta a gyerekét, - a tudta és akarata nélkül született gyereket nem szívesen vállalja.
Olyan is van, hogy apának el kell utaznia, vagy elszegényedik, vagy teljesen beteg, netán elmebeteg lesz, vagy egyéb okból képtelen a gyerekével tartani a kapcsolatot.
Olyan azonban nincs, hogy ezek egyike sem áll fenn, mint a mi esetünkben, de az apa mégis teljesen eldobja a gyermekeit, soha még egy karácsonyi üdvözletet sem ír.
Na jó elismerem, még ilyen eset is akad, de olyan már tényleg nincs, hogy az apa ráadásul még ki is akarja fosztani a gyerekeit. Mert, hogy az én apám ezt akarta.
Millió, milliárd válás van, ezek jó részébe megromlik a korábbi társak (apa, anya) közötti kapcsolat. Olyan is gyakran előfordul, hogy szinte ellenséggé válnak, az apa szinte gyűlöli a volt társát.
De az apák, még a bűnőzők is, vannak annyira intelligensek, gerincesek, gyemekszeretők, hogy ezt a gyűlöletet nem terjesztik ki a gyerekeik gyűlöletére. Kivéve az én apámat.
Joggal gondolhattam: - talán én vagyok annyira utálni való, hogy apám így viselkedik. Vagy talán sohasem szeretett? Jó, de miért gyűlöl?
A következő fordulat, a további lealjasodás a történetben az volt, hogy apám, a vagyonelosztás kapcsán kapzsisággal sárgára leöntve elkezdett, pereskedni. Lényegében az volt a per tárgya, hogy apám tőlünk, anyámtól, és gyerekeitől a lehetőség szerint, maximálisain elvegyen minden anyagi tehetőséget, házat, pénzt, azért hogy magának és új családjának megszerezze. Ráadásul anyám többször felajánlott elfogadható kompromisszumot, de mindegyiket visszautasította. Nem az anyám, de az ügyvédnő mesélte el később, hogy az egyik tárgyalás előtt, apám flegmán odavágta: - én elpereskedek, amíg lehet, akár tíz évig is, amíg tönkre nem teszlek.
Azt nem mondta ki: titeket, vagyis a gyerekeit is, csak szükségszerűen gondolta.
Lényegében, minket, gyerekeit, gyűlölt ellenségnek, legalábbis olyan idegeneknek tartott, akiket minél inkább le kell fosztani.
Többek között kifizetette velünk a lakbért, és a bútorok árát is.
És mindez a magyar igazságszolgáltatás segítségével nagyjából sikerült is neki.
Az, hogy ez, egyébként hat éves pereskedés után sikerült neki, hogy a bírók nem vették észre, saját gyerekei ellen pereskedik, - mindent elmond a magyar törvényekről, az igazságszolgáltatásról, a bírókról - a per részletei emellett lényegtelenné válnak.
Végül is a házból el kellett mennünk, el kellett hagyni a barátaim, a régi szeretet iskolám. Anyám szegény beteggé dolgozta magát, de még így is sokkal rosszabb anyagi helyzetbe kerültünk, mint korábban. Márpedig ez joggal nevezhető: kifosztásnak.
Nemrégiben így összegeztem a történteket: apámnak hosszas ténykedéssel sikerült elérnie, hogy nemcsak lelkileg a magától való eltaszítás által, tette a gyerekeit tönkre, de anyagilag is kifosztotta őket.
Jogos tehát a cím? - ellenségem az apám. Vagy ez: a legborzalmasabb apa?
Nyilván apám eltorzult lelkével és gondolataival másképp lát mindent, nyilván számtalan önigazolást talált már magának.
Valójában viszont az itt leírt, az igazság. Lehet, hogy ő, ezt csak a másvilágon érti meg.
Apám és nejénak torz lelkében, a megynilvánulásokból tudható, mi zajlott. Ők új családot új gyerekeket vállaltak, amivel a kétszeres terheket is vállalnia kellett volna. De ők ezt nem vállalták, hanem egyszerűen ezt gondolták: - a régiektől elvesszük és odadjuk a mieinknek. Ezek a régiek, ezek a senkik pedig mit okvetetlenkednek, a régi életükhöz való ragaszkodással is ártani merészelnek nekünk. - ők így gondolták.
De ne tegyünk egyenlőséget, egy idegen nő gonoszsága és apám saját gyermekeit eldobó gonoszsága közé.
Azonban mások is gondolkodnak. "Új" gyerekei, a "féltesvéreim" mit gondolnak majd, ha szembesülnek az igazsággal?
Mit gondolnak a szülei, az új gyerekei nagyszülei, akikkel azért szakította meg a kapcsolatot, mert normális nagyszűlőként látogatnak minket?
Szerettem volna az apámat, büszke, konok embernek látni, de minél többet gondolkodtam, annál inkább az ellenkezője rajzolodik ki - inkább sunyító fé...
Ez tehát a tényállás, de a sztori inkább arról szólna, hogy mindezt én, mint gyerek, hogy éltem át.
Lehet, hogy apám már sok önigazolást talált magának, de azt neki is el kell ismerni, hogy én és a húgom, mint gyerekek semmiről sem tehettünk, mégis miatta sérelem, megrázkódtatás ért bennünket.
Úgy 6-7-8-9-10 évesen szóval fokozatosan, ébredtem rá, hogy mi is történik velünk és velem.
Gyereklelkemben kavarogtak az érzések, de leginkább az sejlett fel, s töltött el szégyennel: hogy nyilván bennem is hiba van, ha így eldob magától. Annyi eszem és erkölcsi érzékem már akkor is volt, hogy anyámat nem hibáztattam, inkább sajnáltam.
Ritkábban a gyülölet lángolt fel bennem is. Ő akart gyereket, ő lépett le, csak az történt amit ő akart. Honnan veszi a bátorságot, hogy emberek életével játszadozik.
Máskor félelem szorította lelkem, mi lesz velünk, hiszen nincs apánk, de van egy ellenségünk. Ez a teher, - nekem ilyen apám van, pont az én apám, lehet, hogy miattam, lehet, hogy hasonlítok rá – végigkísérte a gyerekkorom, visszahúzódó szorongó emberke lettem. Azután szorongó, depressziós, máskor dühöngő, bizalmatlan ember lettem. Mert bár a tényeket megértettem, de soha nem tudtam igazán megérteni, feldolgozni, miért teszi, tette ezt apám, és mit kellene nekem tenni.
De hát van nekem egy testvérem is, a húgomnak is át kellett ezt élni, talán ez fáj a legjobban.